2009 október 30.
Az utazási irodában, amikor befoglaltuk a nyaralást kaptunk egy éjszakát egy spanyol szállodába ajándékba. A repülőnk Madridon keresztül ment Santo Domingóba, így kihasználva az adandó alkalmat egy nappal előbb érkeztünk Madridba.
Mindig jó ötletnek tűnik a városnéző emeletes busszal bejárni a várost, de aztán egy kis térképészet után kiderült, hogy mindezt gyalog és tömegközlekedési busszal is ugyanolyan kényelmesen meg lehet tenni, jóval olcsóbban, mivel majdnem minden, ami bennünket érdekelt elég közel van egymáshoz. Első utunk a Calle Gran Via-n át a Plaza de Cibeles-hez vezetett. Itt van a régi posta épülete, és ez az a tér, ami többek között arról is híres, hogy a Real Madrid itt találkozik a szurkolókkal, ha valamilyen trófeát nyer. És itt van jobbra az Alcalá utca kezdeteként az Alcalá Kapu, ami azért fontos – nekem – mert első spanyol nyelvkönyvem legelső mondata az Alcalá utcában lévő bárról tett említést: „El bar Granada está en la calle de Alcalá, en un edificio moderno.” És eszembe juttatja a főiskolás spanyolórákat, amiket úgy szerettünk a Nikivel!
Aztán sétáltunk a Parque del Retiroban, itt csináltunk egy csomó képet az Andris új hiper-szuper fényképezőjével, galambokról, szarkákról, halakról, meg emberekről, fákról ….
A Bernabeu stadionhoz már metróval mentünk. Megnéztünk mindent az öltözőktől a kispadig. És milyen büszkeséggel töltött el minket, hogy egyetlen játékos van csak, akinek saját fala van, és ő a mi Öcsi bácsink!
Aztán busszal visszamentünk a Plaza Mayor-ra és innen elsétáltunk a Királyi Palotához. Amit bánok, hogy már késő volt és bezártak a múzeumok, pedig a Thyssen-Bornemisza múzeum még érdekelt volna. De nem baj, mert biztos, hogy nem most voltam utoljára Madridban, maradt még más látnivaló is!
Karib tengeri kalózkodás
2009. október 31 – november 8.
Köszönet a BBVA-nak a számlanyitáshoz kapott ajándék csekkért, meg az utazási irodának az akcióért, mert különben talán soha nem gondolunk ekkorát, hogy ezt bevállaljuk. De így nem sokat gondolkodtam rajta, pontosabban szinte semmit, Andris pedig racionális gondolkodása ellenére fejet hajtott, és csak picit kételkedett a döntésemben. Így október 31-én 8 órás repülőút után – amit nem kívánok részletezni, visszagondolni is szörnyű – megérkeztünk Dominikára és kihajóztunk!
Hajónapló
1. nap – a hajón
A hajó, a Pacific Dream 208 m hosszú, 29 m széles, befogadóképessége 1900 fő, ami 715 kabinra oszlik el. Az ellátás all inclusive, amit én – bevallom – nem nagyon használtam ki, mert a piña colada-nál is jobban szeretem a vizet. Szégyen gyalázat, de így van. Azért persze ittam párat. A kaja nagyon jó volt, bőséges és finom. Az étteremben a kiszolgálás első osztályú. Pincérünk, Rhamat - a Fülöp szigetekről származó fiú – vicces volt és nagyon kedves, bár utolsó este picit csalódtunk, amikor búcsúzáskor külön felhívta a figyelmünket, hogy mindenképp említsük meg a nevét a vendégelégedettséget mérő kérdőíven. Na persze, hogy nem a két szép szemünkért barátkozott, hanem az extra fizetésért. Vacsora után minden este show-val szórakoztatták a vendégeket. Az első estén, 6 óra időeltolódással dacolva, szemeinket alig bírtuk nyitva tartani, de beültünk a színházterembe. Az animációs csapat vezetője, Paolo – aki mellesleg a „szívünkhöz nőtt”, mert egy TV csatornán naponta 24 órán át ismertette az aznapi programokat – üdvözölte a többféle országból érkező vendégeket, majd a spanyolok és dominikaiak után harmadikként tette fel a kérdést: „És hol vannak a magyarok?” Erre két fáradt, de lelkes kéz lendült a magasba! Mint utóbb kiderült nem csak ennek a kétfős magyar küldöttségnek – nekünk – szólt az üdvözlés, hanem összesen 12-en képviseltük piciny hazánkat ezen a hajón egy tízfős kedves emberekből álló baráti társaság és mi ketten. Nem hiába mondják, magyarokkal mindenhol összefut az ember.
2. nap – Santa Lucia
Reggel nyolckor kötöttünk ki Soufriére-ben. Első „szigetnapunk” volt, de én már a hajón összeettem mindent, ha nem is mindent, valamit biztos, amit nem kellett volna. Azt hiszem, így utólag leszögezhetem a bacon-ös tojásrántottához nem a kakaó passzol legjobban. Az ember, ha kiszabadul otthonról hajlamos olyan dolgokat tenni, vagy enni, amiket otthon esze ágában sincs. Ilyen félelmekkel indultam az első kirándulásra. A második jó tanácsom – mert lesz több is – a baconös kakaós után, hogy nem biztos, hogy olcsóbban vagy jobban meg tudjuk szervezni a fakultatív programokat magunknak, mint az utazási iroda. Persze ÉN azt hittem! Mindenesetre ezen a szigeten magunk intéztük a sziget-túrát és nem jöttünk rosszul ki belőle. Olcsóbb nem lett a túra, hogy jobb-e? Ketten voltunk egy autóval, saját idegenvezetővel. Így talán jobb, mint a buszos. Az útvonal ugyanaz volt: láttuk a vulkanikus hegyeket a Gros Pitont és a Petit Pitont, egy kis vízesést és Marigot Bayt, ahol a Karib tenger kalózai vagy a Dr Doolittle egyes jeleneteit forgatták. Bárhol megálltunk mindig előszeretettel kínálták a banán kechup-ot, vagy a banán likőrt, vagy a banán turmixot, vagy egy kis banánt. Valaki felhívhatná már a figyelmüket az egyoldalú táplálkozás veszélyeire!
3. nap – Martinique
Még mindig küzdöttem egy kis időeltolódás és trópusi nyomás okozta fejfájással. A Fort-de France-i kikötőtől a városon át elsétáltunk a buszmegállóig, mert az előző nap önállóan intézett fakultatív kirándulás sikerein felbuzdulva úgy gondoltam, hogy ma sem lesz nehezebb. A buszmegállóban elővettem az összes franciatudásom, ami nem sok, bár keményen próbálom beverni a fejembe már vagy 4 hónapja ezt a számomra nem valami kedves nyelvet, de tudásom kimerül a „bon jour” és az „au revoir” kifejezéseknél. Szóval több hasznát vettem a nemzetközi activitynek, mint eddigi franciaóráimon tanultaknak, amikor tudomására jutottam, hogy a híresen szép martinique-i standok lent, egészen délen vannak. Így kifizettük a 7,50 €-os buszjegyet és meg sem álltunk a sziget déli részén Sainte-Anne faluig. A sofőr kedves volt és mondta, hogy ½ 4-4 felé jön majd a busz, ami visszavisz a fővárosba, ami épp jó, mert az út 1 óra, így időben visszaérünk a kikötőbe- gondolta a két naiv turista. Három óra strandolás után szép barnán és a trópusi párás hőségtől fáradtan már ott ültünk a buszmegállóban, bár még volt jó 40 percünk a buszig, de hát biztos, ami biztos. Aztán az idő múlásával tudatosult bennünk, hogy aggodalmunk nem volt alaptalan, és egyre kisebb az esély arra, hogy időben visszaérjünk. Mialatt lerágtam a tíz körmöm a várakozásban, csatlakozott hozzánk egy helyi néger – pontosabban sötétbőrű, csak hogy feldobja a hangulatot, mert nem voltam ideges eléggé, és összeszedve minden angol nyelvtudását vagy százszor elmondta, hogy „I suppose…. 5 minutes”, és ahogy teltek az 5 percek egyre biztosabb voltam benne, hogy megölöm, és tudtam, hogy ő is mindezt csak azért csinálja, hogy ezt kiprovokálja. Bár sem a hely, sem az idő, sem a közös nyelvismeret, sem a hangulat nem volt alkalmas arra, hogy mélyebb barátságot kössünk, én szavak formájában átadtam egy színes kis csokrot színes bőrű barátomnak a magyar nyelv gyöngyszemeiből. Aztán stoppoltuk – és nem álltak meg az autók, aztán kétségbe estünk – de ez sem segített, aztán fel-alá futkostunk, hogy valaki szánjon már meg minket, mígnem megláttunk – mint sötét éjszakában a reménysugarat – egy fehérembert! A helyi bárban dolgozott, és 5 perc alatt hívott egy taxit, amivel még épp az utolsó pillanatban eljutottunk a fővárosi kikötőbe potom 70 €-ért, tehát majdnem 10-szeres áron, mint amennyibe a busz került. De nem számít ott voltunk és nem késtük le a hajót, ami sokkal többe került volna, mert már az első nap tudomásunkra hozták, hogy a hajó nem vár senkire.
Tanulság: érdemes befizetni a szervezett utakra, bár többe kerülnek, de megelőzhetjük, hogy egy idegen ország koszos börtönébe kerüljünk hirtelen felindulásból elkövetett emberölés bűnével.
4. nap – Guadeloupe
Elkapott minket egy jó másfél órás trópusi vihar, de így legalább volt idő beülni egy internet café-ba és hazatelefonálni. Aztán busszal elmentünk Saint-Anne falucska tengerparti strandjára és hirtelen deja vu-m volt! De megnyugtatott a helyi turista iroda dolgozója, hogy a buszok 10 percenként járnak, és ez esetben meglepő módon igaz volt, amit mondott. Mire odaértünk a partra, nyoma sem volt a rengeteg esőnek, ami leesett. Nagyon gyönyörű volt!
5. nap – Saint Martin
Első látásra szerelem! Szép, gondozott, tiszta városok, légkondis buszok, gyönyörű tengerpartok, végre boltok, amikbe érdemes bemenni. Csak az idő bizonyult kevésnek mindezt élvezni. A sziget két részből áll, az északi francia, és a déli holland, mi itt a délin kötöttünk ki. Miután pár órát süttettük magunkat a Mullet bay-en, átmentünk a szomszédos Maho Beachre, mert az idegenvezető azt mondta, ne hagyjuk ki a Saint Martinre érkező repülők látványát. Hihetetlen! Nem törődve a figyelmeztető táblával, amire kiírták, hogy mindenki saját felelősségére teszi mindezt, beálltam a strandra egy fényképhez mikor közeledett a hatalmas Boeing a tenger felöl. Hát elállt a lélegzetem! Ha kinyújtom a kezem, talán a kerekeit is elérem! Aztán még egy gyors vásárlás és már mentünk is vissza a kikötőbe, mert 18 órakor indult a hajó tovább Tortola szigete felé.
6. nap – Virgin Gorda
Bár Tortolán kötöttünk ki, miután kiszálltunk, már indultunk is tovább Virgin Gorda irányába egy kishajóval. A sziget a Brit Virgin szigetek része, egyike azon szigeteknek, amiket Kolombusz Kristóf fedezett fel 1493-ban második útján és a szigeteknek a "Tizenegyezer szűz szigetei” nevet adta. Ez a kis sziget a kövér szűz nevet kapta a már messziről is látható gránittömbök miatt, amik úgy nyúlnak el a tengerparton, mint a parton fekvő kövér szüzek. A legnagyobb turistalátványosság a The Baths, amely ezekből a gránittömbökből és a közöttük húzódó barlangokból áll, egyedülálló látványosságként a világon.
7. nap – Dominikai Köztársaság, Santo Domingo
Utolsó nap! Bár jártam már itt 2003-ban, de a fővárost, Santo Domingót nem ismertem, csak a sziget északi részét. Fél nap jutott a városnézésre, mert a repülő este 7-kor indult vissza Madridba. De még elég volt az idő, hogy kisbusszal és egy szimpatikus helyi idegenvezetővel végigszaladjunk a helyi nevezetességeken. Megnéztük a Kolombusz Világítótornyot egy kénes vizű barlangot, a Los Tres Ojos-t és a Nemzeti Palota épületét.
